Beküldve:

Anya segít!

Van az a vicc, ha egy szőke nőt bezárnak egy tök üres szobába két vasgolyóval, akkor az egyiket elrontja, a másikat elveszti.

Na, így voltam én tegnap, a laborba szánt pisivel. Elrontottam.
Féléberkómában, hajnali 6-kor, segítettem a lányomnak összegyűjteni a reggeli első középsugarast. Már ez a művelet is önmagam paródiája volt, de annyira, hogy inkább le sem írom. Az akció elképzeléséhez legyen elég annyi, hogy a végén úgy éreztem, azonnal kezet kell mosom (de még hajat is). A baj csak az volt, hogy a kezemben maradt a pisis üveg, amit úgy töltöttem fel tiszta hideg vízzel a csap alatt kézmosás helyett, mint valami fogmosó poharat, ezzel tönkre is téve azt a drága, nehezen megszerzett és pótolhatatlan reggeli elsőt.

A lányom csak állt és nézett, azt hiszem nem hitt a szemének. Gyorsan próbáltam menteni a helyzetet egy “Biztos nincs több pisi benned?” kérdéssel, de az arckifejezésén tisztán látszott, nincs.
Végül csak annyit mondott: “Köszi Anya! Ma már nem kell többet segítened! Leülhetsz. Egyes.”

Beküldve:

Látványosan házimunkát végezni kötelező!

Mindig elkövetem azt a hibát, hogy akkor takarítok, főzök, mosok, dolgozom, mikor nincs itthon senki. Ezért aztán, a családom összes tagja joggal hiszi, hogy a lakásunk öntisztuló, a hűtőnk pedig okoshűtő, azaz rendelést ad le, kiszállítatt és egy leviosa lebegtető trükkel úgy lesz tele, hogy emberi kéz ahhoz bizony nem ér.

A kaja szerintük, úgy készülhet, hogy kinyitom a receptes könyvet, majd egy óra múlva kiveszem a sütőből a narancsos kacsát, a köztes időben pedig, a fészbukon lógok. (hm… mondjuk a mondat második fele néha igaz)

A párom még azt is hiheti, hogy a reggeli készülődés a lányommal egy igazi anya-lánya rózsaszín unikornis program. Hiheti is, mivel ő még olyankor alszik és (reggeli) jó alvó lévén, sosem hallja az üvöltözéseinket.

Mosogatást szoktak látni, vagyis inkább hallani, de olyankor rendre szólnak, hogy jó lenne, ha abbahagynám, mert nem hallják a tv-t. Dehát tudják ők, hogy a mosogatás is csak olyan úri hobbi huncutság, jót lehet közben pancsikolni a melegvízben, és utána tök tiszta lesz a kezem is.

A céges meló sem állhat semmiből, főleg, hogy ezeket is akkor csinálom, mikor itthon vagyok és takarítok, meg főzök is, mert akkor van mindenre idő. Azt a néhány papírt kinyomtatni, szerződést megírni, elküldeni, dátumokat figyelni, hivatlos megkereséseket elintézni… mostdetényleg! Nem munka az, egy egész napra elosztva.

Aztán, mikor mindenki haza jön én pedig a jól végzett munka után megpróbálom lóbálni kicsit a lábam, akkor hallom, hogy:
– Milyen poros ez a szekrény, mikor volt itt utoljára portörölve?

Beküldve:

A bőrönd

Mikor két különböző színű papucsot veszek fel, és mindkettő bal lábas, akkor arra gondolok, hogy tuti a félig zseni, és félig bolondos nagyapám vére csörgedezik bennem.
Mikor a fiam minden reggel bevitt az iskolába egy kabátot, és pénteken már 5 kabátot hoztunk haza, mert a reggeli kabátok rendre az iskolai szekrényben maradtak, akkor arra gondoltam, neki is jutott a nagypapa véréből.
A nagyapáéból, aki nullahuszonnégyben sakkozott, de a cipőjét képtelen volt normálisan bekötni.
Mindenki Jani bácsijának véréből, a tiszteletre méltó sakkmesteréből, aki úgy ültette le az unokáit sakkozni, hogy előtte mindig megkérdezte tőlük, nyerni szeretnének, veszteni, vagy döntetlen legyen.
Persze így, kihívás híján, egyik unokája sem szerette meg a sakkot.
Inkább, csak végig könyököltük a partikat és tudtuk, ez nem az a sport, ahol kezünkben van az irányítás.

Száz szónak is egy a vége, az én zseni nagyapám, mindezen értelmi kiválóságát jól kompenzálta azzal, hogy szerette magát adni.

Nem volt kérdés, ha eljött hozzánk bejárati ajtót festeni, de közben 200 km-re sakk versenyt rendeztek, akkor ne hagyta volna ott a 4 tagú családot, ajtokeretből kiszedett, félig lefestett ajtóval, mondván hamarosan jön vissza, csak van egy kis elintézni valója. Mondanom sem kell, 1 hétig tartott a kiruccanása, addig mi ajtó nélkül éltük a napjainkat, hiszen szigorúan lelkünkre kötötte, nehogy hozzá merjünk nyúlni bármihez is, amíg vissza nem jön.

Ő volt az, aki télen-nyáron, sötétben, világosban, délután 16.50-kor is képes volt lekapcsolni a lámpát, mert szerinte a villanyt, csak 17 óra után szabad felkapcsolni.

Aki minden nap kifesultette a szőnyeg rojtjait, mert azoknak éjjel-nappal úgy kellett állniuk, mint Katiban a gyereknek.

Aki elment vendégségbe, beült a fürdőkádban, és hagyta kifolyni a vizet, mert hogy a fürdőszoba közepén van az a lefolyó, az a kis izé, majd az elnyel mindent.
Nem nyelt el!
Annyira nem, hogy még a szomszédot is eláztatta, nem csak a vendéglátókat.

Szóval, egyszer ez a nagypapám Pécsre utazott a lányáékhoz. A nagymamám néhány nappal korábban ment, de indulás előtt még becsomagolt a nagyapámnak. Kinyitva kikészítette a bőröndöt a franciaágyra, ha esetleg még eszébe jutna valami fontos a nagyapámnak, bele tudja tenni, és úgy tudjon utána indulni, hogy hiányát ne érezze semminek. Nagyapa dolga annyi volt csak, hogy becsukja a bőröndöt, és felüljön a vonatra.
Így is tett!
Utazott 6 órát Bekescsabárol Pécsre átszállással, majd megérkezett. Leszállt a vonatról, a vonat elejére sétált, ahol várta a mama, meg a lánya, és annak férje, meg az egész pereputty. Puszi-puszi örömködés, mikor látják a nagyapánál, nincs bőrönd. Nála a keresztrejtvény, meg a sakk, de csomag sehol…
– Nagypapa! Hol a bőrönd?
– Hú! Az fent maradt a vonaton.
Ekkor aztán kezdetét vette egy hosszabb hajcihő a bőrönd utan. 7 napból 6-ot telefonáltak, bőrönd után nyomoztak, mindent megmozgattak, keresték_kutatták, de a bőröndnek nyomaveszett.
Nem nagyon akartak a nyilvánvaló ténybe beletörődni, de végülis kénytelenek voltak elfogadni: A bőrönd eltűnt!
A legfontosabbakat megvásárolták. Fogkefe, alsógatya, zokni stb…és lógó orral haza utaztak egy hét után, ahol a franciaágyon kinyitva, úgy, ahogy azt a mama odakészítette, megtalálták a bőröndöt.

Beküldve:

A stílus maga az ember!

Írtam tegnap egy posztot a közösségi oldalamra, amiben az szerepelt, hogy levágtunk egy faágat, a házunk előtt, amire reakcióként jött a cetli a fára tűzőgépezve, hogy

“Anyádat vág le, ne a fát!”

A reakciót túlzónak érezve íródott meg a tegnapi posztom, amit azóta töröltem, mivel a második kommentelő, már azt okfejtette, hogy ha egy faágat levágok, akkor akár már holnap macska tömeggyilkos is lehet belőlem.

Hát könyörgöm! Mivaaan?
Vágjam le anyám? Meg majd biztosan macskákat fogok gyilkolászni?

Még ha gáznak is érzi valaki, amit csinálok, vagy írok, akkor sem gondolom, hogy ezek a reakciók rendben vannak. Tényleg ez ma Magyarországon a kommunikáció? Null empátia, null részvét, null gondolkodás, helyette inkább jól elküldenek az anyámba?

Furi, hogy a bunkó, sértő, személyeskedő, bántó stílus ma már rendben van, egy műanyag zacskó megvásárlásáért, egy virág leszakításáért, egy faág levágásáért pedig akasztás jár, attól a néptől, aki hagyja, hogy fákat vágjanak ki olyan célokért, amiről mindenki tudja, hogy egyszerűen csak olyan emberek érdeke a gazdagodásra, akik már most sem szegények.
Hogy, aki nem szoptat az nem is anya, és aki nem szoptat nyilvánosan, az sem!
Hogy legyen lelkiismeretfurdalásod, mert még nem tudtad megoldani, hogy autó nélkül élj!
Hogy azért is szégyelld magad, mert vásároltál kutyát nem pedig örökbefogadtál, pedig inkább azt kéne megoldani, hogy ne legyen egy darab mentésre váró állat sem.
Ja hogy azt nehezebb? A problémák megoldása rendszerszinten energiát és pénzt emészt fel? Egyszerűbb egymásra uszítani az embereket, hogy egyék meg egymást, az elveikért.
Már akit lehet úszítani.
Én csak teszem a dolgom, élem az életem a saját elveim szerint, és hagyok élni másokat is.
Te pedig, aki köpkösz, sértegetsz és anyázol, te pedig menj el és tedd ugyanezt olyan helyeken, ahol valódi problémákat lehet moldani annak érdekében, hogy az emberiség ne pusztuljon ki a földön!

Ui: Írtam ezt a posztot úgy, hogy van örökbefogadott kutyám, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, van saját bevásárló táskám,  igyekszem a gyerekeim környezettudatosan nevelni stb… De nem ölök virtuálisan embert, mert más másképp csinálja.

Beküldve:

Kamasszal mindennap ugyanolyan

Lassan 13 éves. Roham léptékben szalad az idő. Mikor megszületett vártam, hogy nőjön. Aztán vártam, hogy legalább egy icipicit hagyjon békén. Ne kövessen a wc-re is, ne törje rám az ajtót fürdés közben, ne kelljen műanyag állatfigurákkal játszanom, miközben még azt is ő mondja meg, mit ugathatok kutyaként, és lehetőleg az esti altatásnál aludjon el hamarabb, mint én. Vagy a legjobb, ha már nem is kellek az esti altatáshoz, mert elalszik egyedül. Már rég eljött ez az idő. Meg az is mikor egy héten többször csapja rám az ajtót, mint nem. Az is itt van már, hogy akkor beszélgethetek vele, mikor neki is kedve van hozzám. Eljött a nagy szemforgatások, vállrángatások és sóhajtozások ideje és ezzel együtt, leginkább a tanácstalanság és tehetetlenség jött el hozzám egy kiskamasz személyében.

Szakirodalom szerint iyenkor a türelem az elvárható viselkedés egy anyától. De próbált már meg valaki állni egy felrobbanni készülő bomba mellett és türelemmel nézni azt? Ilyen csak a könyvekben van. A valóságban az ember mindenféle szánalmas próbálkozással igyekszik megakadályozni a robbanást, vagy ha már ég a konyha, oltja azt. Nem! Nem a tűzoltókat hívja először, hanem, hisz abban, hogy ennek a kis tűznek az eloltásához egyedül is elég.

Ő pedig puffog, csapkod, utál. Én türelemmel vagyok, aztán elszakad a cérna nálam is, már én is kiabálok, Ő sír, én próbálom menteni a helyzetet. Megölelni. Elhúzódik, hiszen én is bántottam az előbb szavakkal. Belül érzem a tehetetlenséget és némán üvöltök, SEGÍTSÉG! Senki nem mondta, hogy ez ilyen piszok nehéz!

Sírva megy iskolába. Én haza jövök. Megírom ezt a posztot. Kutakodok a neten, mit kell ilyenkor tenni. Azt írják, türelem, empátia, megértés. Haza jön. Folytatódik minden tovább. Este mellé fekszem. Úgy mint rég. Mikor még együtt aludtunk el. Érzem, ahogy megnyugszik, hallom egyenletes szuszogasat, elalszik a karjaimban. Megnyugszom én is.

Reggel pedig kezdődik minden elölről.

Beküldve:

Süss fel nap!

Reggel 7-kor, mikor kidugtam az orrom az ajtón, megcsapott a hűs levegő. Hát igen! Visszavonhatatlanul megérkezett az ősz, konstatáltam és dideregve beültem az autóba, aminek párás üvegeire végeláthatatlan mennyiségű szivecskéket és Anya feliratokat pingált a lányom. Akármilyen kedves gesztus is volt ez tőle, sajnos a szívecskés látvány csak a szívem melengette, a lábam nem annyira.

Aztán úgy dél körül, ismét autóba kellett üljek.
Akkor már, hétágra sütött a nap, jól előmelegítve az autó belsejét. A Nap felé emeltem az arcom és percekig élveztem ahogy az őszi napsugarak simogatták a bőröm. Ilyen ez a kora ősz. Reggel még dideregsz, délután meg élvezed az őszi napsütést. Ilyenkor az emberek egyrésze már zárt cipőben, pulóverben, vagy egy kis kabátkában rohangál, a másik része meg nem képes lerakni a szandit és a spagetti pántos pólót. Tudom, nem mindig szerencsés, hogy én a második csoportba tartozom, de, ma kifejezetten jól jött ez az agyi defektem, mikor az elillanó kellemes meleg érzést felváltotta, a pesti dugóba araszolgató, “Mindjárt megdöglök a melegtől!” érzés.

Az ügy megoldása érdekében, kicsit játszadoztam az ablakokkal. Ahol lehetett, igyekeztem lehúzni az összeset, egy kis hűs szellőért könyörögve. Az autópályán meg, nagyon gyorsan igyekeztem felhúzni mind, mert, nem volt túl kellemes úgy vezetni százhússzal, hogy közben egy tornádóban kellett kapkodni, a kocsiban repkedő hivatos irataim után. Felhúzott ablak mellett viszont, a pokol tüzén vígan fődögélő szőke némbernek éreztem magam.

Nyáron sem volt ilyen rohadt melegem gondoltam, majd döntöttem! Klímázok, és vártam a megkönnyebbülést jelentő hideget. Kint 21,5 fok, bent meg…. 28??? Bassza meg! Reggel rajta hagytam a fűtést!

Beküldve:

Mássz át a kapun! De videózd le!

13.20. Pont kényelmesen beérek még a suliba a 6. óra végére a gyerekért.
Cipő, táska felkap, kocsikulcs megvan, de hol a lakáskulcs? Ja, azt a kocsiban hagytam. A kocsi meg kint áll a kapu előtt. Na nem baj! Csak nem zárta be a kaput a párom, mikor elment? Ja, de!

Pánik.
Bent ragadtam a házban. Mi legyen?
Telefon. Köszönés helyett egy kis kultúra: Basszamegmiértzártadbeakaput? Utána jön a mentő kérdés – Hol vagy?
– Tökölön.
– Remek! Tököl-Érd 1 óra. Nekem van 15 percem megoldani a problémát. Ötlet?
– Mássz át a kapun! De videózd le!

2 m magas vaskapu beton kerítéssel. Nem kihívás pókembernek.

Felrángattam a fém létrát a mélygarázsból, át a lakáson, ki a teraszra, onnan a kapuhoz, majd felmértem a terepet.
Belül a kapun van keresztben egy vasrúd, ha arra felmászok, átemelem a létrát, leteszem azt a kapun kívülre, akkor simán csak le kell másznom rajta a kapu tetejéről.

Király vagyok!

Felmásztam a kapura, emeltem a létrát, mikor eszembe jutott, a kocsikulcsot a táskámban hagytam a teraszon. Létra vissza. Lemásztam. Kocsikulcs be a zsebembe.
Újra felmásztam, emelem a létrát, mikor a kocsikulcs kiesik a zsebemből. Létra vissza. Lemásztam. Kocsikulcs fel, zsebbe rak, cipzár be.
Ismét felmásztam a kapura, egyik kezemmel veszettül kapaszkodtam, másik kezemmel mint Toldi Miklós, mikor megkérdezik tőle: “Melyik út megyen itt Budára?” tartottam a létrát egyenesen Buda felé, majd átemeltem, és a kocsitól 5 centire levágtam a földre.
Közben néhány elhaladó autós gyanúsan méregetett, de én határozottan másztam tovább. Nem volt mitől tartanom. Szerintem tisztán látszott rajtam, hogy nem tolvaj vagyok, hanem idióta.

Néhány karcolással, és kurvanénikéjével megúsztam. Kulcsot megkaparintottam. Gyerekért beértem. Végülis minden jórafordult mint a mesében, de azért visszapörgetve az eseményeket, lehet egyszerűbb lett volna megkérdezni a szomszédot, hogy ha átadom neki a kocsikulcsot a kerítésen, kiveszi a lakáskulcsom, és kinyitja nekem a kaput?

Beküldve:

ÖregSzem

Sosem gondoltam volna, hogy a korral mindenkit utolérő látásromlás engem is utolér a korral.

40 körül voltam, mikor először mentem el szemészhez, és vártam, hogy megállapítsa, a látásom romlásának komoly oka van. Daganat, szürkehályog, zöldhályog… de csak annyit mondott, öregszem, és szemében szomorkás szánalommal megveregette a vállam.

Először még csak, nem volt elég hosszú a kezem, hogy elolvassam az apróbetűs részt. Aztán már a kevésbé apróbetűs sem ment.

Olyan is előfordult, hogy egy nap szépen kisminkeltem magam, majd a természetes fénynél a kocsi visszapillantó tükréből egy ukrán kurva nézett vissza rám, elcseszett egy ábrázattal.

Majd kezdett gyanús lenni, hogy minden szép tiszta a lakásban, sehol egy porszem, aztán mikor véletlenül rajtam maradt az olvasószemüvegem, rájöttem nem is tiszta annyira semmi, inkább megesz minket a kosz.
Igazából akkor tudatosult bennem, hogy mire majd tényleg öreg leszek, vak, süket és lelassul az észjárásom is, addigra pont megteremtődik körülöttem egy alternatív világ, ahol minden tökéletes, csendes, békés, és jól van úgy ahogy van! Vagy épp az ellenkezője történik majd, azaz gonosz öregasszony leszek, de azt a szerepet a családban, már lestoppolta a nővérem.

Visszatérve a látásromlásomhoz, tulajdonképpen szórakoztató egy helyzet. Főleg mikor ráülök a szemüvegre, vagy otthon hagyom. Mikor a mirelit pultnál, igyekszem minél közelebbről rácuppanni a hűtőajtóra, vagy a befőttes üvegek tartalmát a száraztészták sorából próbálom kitalálni. Mindezeket különböző technikákkal vegyítve pl hunyorgok, mint Trumpné alapjáraton, vagy takargatom hol az egyik, hol a másik szemem, bízva abban, hogy egy szem többet lát.

Na, de mikor már azt hittem, mindent megtapasztaltam az öregszeműségről, akkor megpróbáltam adni a lányomnak az egyik reggel egy kanál folyadékot.
Rutinosan kis üvegből kezdtem önteni a lét, mikor is láttam, hogy folyik az összevissza. Néztem is, mi a franc lehet az üveggel, hogy úgy folyik ki a földre az egész, mintha egyenesen oda akarnám folyatni, mikor megszólalt a lányom:
– Anya! Te tényleg nem látod, hogy fordítva tartod a kanalat?

Beküldve:

Gitárhúr vásárlás

Hangszerboltba kellett ma mennem ajándékutalványért, de ha már oda tartottam, eszembe jutott veszek a lányomnak egy húrt a gitárjára, mert az egyik elszakadt. 

Na de, azt hogy kell kérni?

Gyors telefonos segítséget kértem a fiamtól.
– Te hallod! Vennék a húgod gitárjára húrt. Hogy kell azt venni?
– Kérj klasszikus gitárra nylon húrt… – idáig értettem amit mond, a többi infó csak úgy félig- meddig jutott el a szürkeállományomig, de gondoltam boldogulok ennyivel is.

– Kérnék nylon húrt, klasszikus gitárra… Ha jól emlékszem mondtak még valami “D“-t is, jelentsen ez bármit is…
– Igen. Van olyan hogy d-húr, de egyesével nem árulunk húrt, csak szettben.
– Tényleg? Nekünk csak egy szakadt el. Na jó! Újabb telefonos segítség kell.

– Te figyelj! Csak szettben van húr.
– Persze! Szettet vegyél. Nem is egy húrt…!!?? Ezt hogy találtad ki?
– Hát jó! De van itt egy csomó féle szett. Melyiket?
Mondja a nevét. Nyugtázom. Még néhány mondatot csacsogunk. Majd leteszem.

– Szóval akkor kérek egy szett nylon húrt klasszikus gitárra.
– Melyiket?
– A Dáridót!
– A D’addario-t? – kérdez vissza az eladó, és próbál diszkréten mosolyogni, ahogy azt az eladó iskolában tanították neki, majd hátat fordít, és a pukkadozó röhögéstől alig bírja a polcról a nájlon Dáridót levenni nekem.

Beküldve:

Ne fotózz!

Ha kamasz gyereked van,
– veszel egy ruhát magadnak, lenyúlja,
– ha, kikészítesz neki egy farmert, és pont jó rá, de mégis valami fura rajta, akkor az a te gatyád,
– több rúzsa van, mint neked,
– beleiszik a kávédba,
– a koktélodba is,
– a legszebb hangsúllyal kérdezett kérdést is támadásnak veszi,
– mindent meg tud csinálni, de semmit nem csinál meg,
– diétázik… csokival,
– este 9-kor nyitogatja a hűtőt,
– Te már alszol a nappaliban este, ő még akkor kezd vihorászni a barátaival,
– már nem tervez nyári tábort,
– már nem tervez semmit, csak programokat neked,
– a mesekönyveket leszedeti a könyvespolcról, helyette szerelmes regények kerülnek fel,
– meg minden más, pl, üdítős kupak, mozijegy, filléres emlékek, meg használt zsebkendő,
– a szennyestartót nem ismeri,
– a számítógépet, és mindenféle modern kütyüt profin kezel, de a mosógép egy gombbal való beindítása meghaladja a képességeit,
– képes tanulás közben zenét hallgatni, csetelni és rajzolni a füzet szélére, de segíteni neked pont nem ér rá, mert tanul,
– ha megölel magától, nézd meg az elektronikus naplót,
– ha te öleled meg néha hagyja, ha visszaölel szintén nézd meg az e-naplót,
– tudod, hogy szeret, csak…
– nem érted meg őt,
– és ezerszer mondta már: Ne fotózz!