Beküldve:

Karantén kenyér

Mára már mindenki tud kenyeret sütni! Én is!
Ja, nem!

Néhány napja, a karantén nyomás hatására eldöntöttem, kenyeret sütök. A fészbuk tele otthon sült kenyérrel, kovászos, élesztős, barna, fehér, kifli, zsemle… Pofon egyszerű!

Jó! Mi az a kovász?
Liszt, víz, üvegbe, hűtőbe, másnap reggel leöntés, 12 óra, etetés,  6-7 nap, legaktívabb, melyik a legjobb időpont a sütéshez?…
Atyaég! Ehhez még nem vagyok eléggé régóta  karanténban.

Jöjjön az élesztő!
Ja, hogy az hiánycikk!
Ok. Itt eldugva találtam az alsó polcon száraz élesztőt. Az is jó lesz.

Hol a recept? Dagasztani!!!??? Naaaaa!!!!
Én gyors kenyeret akarok. Nincs nekem erre időm. Ja! De van!

Itt egy recept. Dagasztás nélkül. Ez szuper lesz!

Hopp! Van itt élesztő a pult alatt a boltban! Fél kilóóós?? No nem baj! Megveszem.

Liszt, só, élesztő, víz, összedobom, pihentetem reggelig.
Ez mégis mi? Nyúlik mint az istennyila!
Jó lesz az! – Mondja a nővérem!

Nincs is tálam. Hazudok. Tálam van, csak teteje nincs. Itt ez a fém valami, majd ezt teszem rá!
200 fok? Nekem a sütőre ilyen nincs írva. Akkor legyen ez a fokozat a 200.
Hajrá, 40 perc +10 perc pirosra, ropogósra

Sül, sül… 40 perc
Hú a fele még lapos…
Na még egy kicsit.
Ez nagyon sápadt.
Pirítsuk le.
10 perc, még mindig fehér.
20 perc, hát én most már kiveszem.

Insta fotó. Kis filter, hogy pirosabb legyen.

Gyere gyerek vágd fel!

Hát ezzel mi van? Olyan, mint a lapos gumi labda!
Rakjuk vissza a sütőbe!

Adj rá kakaót! – Mondja a nővérem.

Sül, sül… Sül, sül… 2 óra
Na most már dobj be mellé egy elősütött, csomagolt bagettet is mert éhen halok!

Ok, Drágám! Akkor nem kérsz, lapos, ragacsos, kemény héjú, házi kenyeret?
#pedighogyigyekeztem #hálátlancsalád #hosszúleszakarantén #mindéhenhalunk

Beküldve:

karantén vita

– Ez itt mi a pulton?
– Rendet csináltam, lefertőtlenítettem, és odaraktam azt a virágot.
– És hol van az az ötvenkét darab közüzemi számla, amit itt gyűjtök.
– Odaraktam a polcodra.
– De miért? Annak itt a helye.
– Dehogy van itt! Ronda, mint az istennyila! Nézegetem itt évek óta a szoba közepén.
– Jaj, hagyál már! Jó az ott!
– Most tényleg visszateszed? Hozzá ne nyúlj a virágomhoz!
– Kit érdekel a virágod! Igen! Visszateszem!
– Basszus! Tedd el innen, mert agyvérzést kapok!
– Nem érted meg, hogy ennek itt a helye? Különben sincs hova tennem.
– Dehogynem! Ott az a szekrény. Rakd be oda, az egyik fiókba! Ja! Hogy azok is tele vannak a Te cuccaiddal? Csak, ez az egy alsó az enyém! Az kellene mi? Tessék itt van! Kidobálok mindent ide a földre. Ez kell? Erre vágysz már évek óta? Hogy megkaparintsd végre? Minden reggel úgy kelsz fel, hogy azon töröd a fejed, mit találj ki, hogy a negyedik fiók is a tiéd legyen! Nem elég neked három? Az enyém is kell? Nesze! Itt van! Tiéd lehet! Majd én elrakom a sz@raimat máshová! Vigyázz ne lépj rájuk! Igen tele a szoba a kacatjaimmal. És? Basszus ez még el is tört! Látod, ez is miattad van! Itt van a rohadmány fiókod! Látod? Ide belevágom az összes nyamvadt számlát is!
– Jól van kicsim! Szuper! Most lemegyek a garázsba kicsit molyolni. Majd jövök! Addig elpakolod a nappali közepéről ezt a sok sz@rt ami ide dobáltál?
– Persze Kicsim! Elpakolok! Te meg, menj csak a garázsba!! Az is a Tiéd!

#maradjotthon #tizenkettediknap #kiélegyenafiók #ezekanagyproblémák

Beküldve:

Anyaillat ❤️

Uncsi vásárlás. Szürke hétköznap. Bevásárlóközpontban tologatom a kocsit. Már harmadszorra kanyarodok vissza a zöldségpulthoz, mert képtelen vagyok összeszedni a gondolataim. Nyilván, erre való a bevásárlólista, amit rendre megírok, és pont úgy, rendre otthon is hagyok. Így aztán, lista nélkül mantrázom, ami eszembejut: vaj, krumpli, tej, kenyér, basszus hagyma sincs stb… Közben, már 10x körbejartam az üzletet, a bevásárlókocsimban pedig, meglepő módon, egy csomó olyan dolog van, amit tuti nem írtam fel, arra az otthon hagyott listára.

Na, még 1 kör, hátha eszembejut valami….
Megállok az illatszer osztályon.
Megakad a szemem egy flakonon. Lila alapon sárga felirat rikít rajta. KÉZ BALZSAM
Olyan ismerős design… de még be sem fejeztem a mondatot gondolatban, már a kezemben a flakon, és csavarom le a tetejét. Beleszagolok. Úristen!!! Ennek anyukám illata van!
Abban a pillanatban 30, de, az is lehet, hogy 40 évet visszaugrok az időben. Kiszakadok az uncsi szürke hétköznapból, közben pedig keserédes érzésektől szorongatva szagolom a balzsamot. Hosszú percek telnek el… Mint valami drog, magába szippant és nem ereszt.
Alig várom, hogy kifizessem a pénztárnál és legálisan is a tulajdonom legyen. Még a kocsihoz sem érek, már kenem is kezemre.
Retro balzsam illatú kezemmel, kicsit saját anyukámmá válok ott a parkolóban.
Azon kezdek el gondolkozni, vajon az én lányomnak lesz-e az emlékeimben, olyan illat, amiről majd én jutok eszébe?
Úgy hiszem, ma már nincsenek 20 évre bebetonozott illatok. Megvesszük, megunjuk, veszünk másikat, más fajtát… Talán az éget palacsinta szag az egyetlen, ami változatlan intenzitással végigkísér engem az anyaságon.

Mikor hazaérek, első dolgom megmutatni a páromnak, mit találtam..
– Nézd, ennek anyukám illata van! – ujjongok, és már dugom is az orra alá a kezem.
Megszagolja, rám néz és mosolyogva válaszol.
– Ühüm! Ismerem. Az én anyámnak is ilyen szaga volt.

Beküldve:

Senki sem tökéletes

Annyira vicces, ha nem vagy tökéletes. Szerencsére én nem vagyok az. Ezért aztán, minden nap van min nevetnem. Magamon.

Pl:

– mikor előveszem az alufóliába tekert, reggelire csomagolt szendvicset, de nincs rajtam szemüveg, és kicsit furának is tűnik a kenyér, majd az első harapás után rájövök, hogy az a fura, nem a kenyér, hanem a szalvéta.

– mikor lelkesen magyarázom a gyereknek a házit, mert én még középiskolában is értettem a matekot, de fél óra próbálkozás után áthúzom az egészet, és egy “Ottegyemegafene!” kíséretében közlöm vele, akkor ezt most mind felejtsd el, és majd holnap kérdezd meg valamelyik nagyokos hetedikes osztálytársad, hogy mi a megoldás!

– mikor egy hete ígérem a páromnak, hogy csinálok neki rizskoch-ot, majd az utolsó pillanatban az összes rizst kiborítom a kőre, ahol vígan gurulnak szerteszét az egész konyhában, de még a nappaliba is jut a kis huncutokból, csak a kajához nem marad elég.

– mikor indulás előtt elkezdem keresni a kulcsot, majd teljesen véletlenül megtalálom a fogkefe mellett.

– mikor rajtam marad a játszóházban felhúzott cipővédő, és csak az utcán veszem észre, mekkora lúzer vagyok, csajosan pirosra festett körmökkel, fekete lakktáskával és egy kék-fehér zacskóval a lábamon.

– meg amikor a kasszánál sorbanállva megcsörren a kocsiban előzőleg full hangerőre vett telefonom, és Billie Eilish horrorisztikus effektjével üvölt, hogy BAAAAD GUUUUY!

#veszekegyzacskótafejemreis #teselegyéltökéletes #necsakkívül #belülse #csatlakozzhozzám

Beküldve:

Szupervumen vacsorát tesz az asztalra

Ma kinevettem a kolléganőm, mert tűsarkúban jött házat nézni, és mikor fel kellett neki menni (főleg mikor le kellett tolatnia) egy lélekvesztő aluminium létrán, kissé létra fóbiásan és tériszonyosan, kuncogásom mellett, jó érzéssel konstatáltam, nem vagyok egyedüli cuki szőke nő ebben a tökéletes világban.

Sőt, már talán meg is győztem magam, hogy igazából én egy összeszedett szupervumen vagyok, mikoris bekanyarodtam a helyi élelmiszer bótba, mert egy szupervumen akárhány óra munka után is főz a családnak.
Majd kifelé jövet a blokkal együtt kidobtam a kocsi kulcsom is a bolt előtti kukába, így aztán kezdett a “szuper” jelzőm kopni kicsit, mikor nyakig a szemében kotorásztam.

Na, csak semmi csüggedés! Büszkén kikukázott kulcsommal bevágódtam a kocsimba, és volt még egy órám tésztát főzni, sajtszószt kutyulni, valamit… bármit… ehetőt az asztalra tenni.

Tökéletes időzítéssel a sajtszósz 10 perccel indulás előtt kész, a tészta pedig majdnem koppra, indulásra. Már csak egy kis olaj hiányzik a kifőtt tésztára, miközben a párom már 5x megkérdezte, mikor lesz kész a kaja. Kis türelmet! Öntöm az olajat… Ja basszus! Ez mosogató szer!

Beküldve:

Kire hasonlít a gyerek?

Mikor a lányommal terhes voltam és még csak álmodoztam arról, hogy fog kinézni, igyekeztem egy két dolgot előre tisztázni azzal a valakivel (nevezzük most jóistennek), aki felelőse lehet annak, mit öröklünk szüleinktől.

Szépen elosztottam külsőleg-belsőleg a gyerekőcöt. Kértem a mindenhatót, legyen olyan okos ez a gyerek, mint az anyja, kedves és simulékony, cserébe a külsejét örökölheti az apjától. Leginkább a kreol bőrére, a szép egyenes orrára és a pici fülére gondoltam, de semmiképp nem kérnénk a lábujjait.

Nahát, mikor megszületett az én tündérhercegnőm külsőre valóban tiszta apja volt, csak a bőre színét, az orrát és a füle méretét nem örökölte tőle, viszont a lábujjait igen. Azonkívül, tőle örökölte még az önfejűségét, makacsságát, egyenességét és kegyetlen őszinteségét is. Mondjuk lány, úgyhogy elvitathatatlan hasonlóságok is megtalálhatók kettőnk közt, de ez inkább csak, a nemi azonosságainkból adódik.

Ahogy teltek az évek, tisztába került a lányom, mit kitől örökölt. Hallja tőlem számtalanszor, “Ne legyél olyan, mint az apád!” és azt is, hogy, “Szép nagy fülei az intelligens, okos embereknek vannak.” meg hogy imádom az orrát, mert az, olyan helyes kis vidéki, mint az enyém.

Néhány napja egy fogalmazást kellett írni anyáról, ami a belső mellett a külsőre is kitért.
“Anya, átlagos magasságú, átlagos testlakatú. Ovális arca, zöld szeme és aranyos duda orra van. Haja szőkésbarna, füle egy kicsit eláll. Fehér a bőre.”

Azt hiszem, mindent ért…

Beküldve:

Anya segít!

Van az a vicc, ha egy szőke nőt bezárnak egy tök üres szobába két vasgolyóval, akkor az egyiket elrontja, a másikat elveszti.

Na, így voltam én tegnap, a laborba szánt pisivel. Elrontottam.
Féléberkómában, hajnali 6-kor, segítettem a lányomnak összegyűjteni a reggeli első középsugarast. Már ez a művelet is önmagam paródiája volt, de annyira, hogy inkább le sem írom. Az akció elképzeléséhez legyen elég annyi, hogy a végén úgy éreztem, azonnal kezet kell mosom (de még hajat is). A baj csak az volt, hogy a kezemben maradt a pisis üveg, amit úgy töltöttem fel tiszta hideg vízzel a csap alatt kézmosás helyett, mint valami fogmosó poharat, ezzel tönkre is téve azt a drága, nehezen megszerzett és pótolhatatlan reggeli elsőt.

A lányom csak állt és nézett, azt hiszem nem hitt a szemének. Gyorsan próbáltam menteni a helyzetet egy “Biztos nincs több pisi benned?” kérdéssel, de az arckifejezésén tisztán látszott, nincs.
Végül csak annyit mondott: “Köszi Anya! Ma már nem kell többet segítened! Leülhetsz. Egyes.”

Beküldve:

Látványosan házimunkát végezni kötelező!

Mindig elkövetem azt a hibát, hogy akkor takarítok, főzök, mosok, dolgozom, mikor nincs itthon senki. Ezért aztán, a családom összes tagja joggal hiszi, hogy a lakásunk öntisztuló, a hűtőnk pedig okoshűtő, azaz rendelést ad le, kiszállítatt és egy leviosa lebegtető trükkel úgy lesz tele, hogy emberi kéz ahhoz bizony nem ér.

A kaja szerintük, úgy készülhet, hogy kinyitom a receptes könyvet, majd egy óra múlva kiveszem a sütőből a narancsos kacsát, a köztes időben pedig, a fészbukon lógok. (hm… mondjuk a mondat második fele néha igaz)

A párom még azt is hiheti, hogy a reggeli készülődés a lányommal egy igazi anya-lánya rózsaszín unikornis program. Hiheti is, mivel ő még olyankor alszik és (reggeli) jó alvó lévén, sosem hallja az üvöltözéseinket.

Mosogatást szoktak látni, vagyis inkább hallani, de olyankor rendre szólnak, hogy jó lenne, ha abbahagynám, mert nem hallják a tv-t. Dehát tudják ők, hogy a mosogatás is csak olyan úri hobbi huncutság, jót lehet közben pancsikolni a melegvízben, és utána tök tiszta lesz a kezem is.

A céges meló sem állhat semmiből, főleg, hogy ezeket is akkor csinálom, mikor itthon vagyok és takarítok, meg főzök is, mert akkor van mindenre idő. Azt a néhány papírt kinyomtatni, szerződést megírni, elküldeni, dátumokat figyelni, hivatlos megkereséseket elintézni… mostdetényleg! Nem munka az, egy egész napra elosztva.

Aztán, mikor mindenki haza jön én pedig a jól végzett munka után megpróbálom lóbálni kicsit a lábam, akkor hallom, hogy:
– Milyen poros ez a szekrény, mikor volt itt utoljára portörölve?

Beküldve:

Süss fel nap!

Reggel 7-kor, mikor kidugtam az orrom az ajtón, megcsapott a hűs levegő. Hát igen! Visszavonhatatlanul megérkezett az ősz, konstatáltam és dideregve beültem az autóba, aminek párás üvegeire végeláthatatlan mennyiségű szivecskéket és Anya feliratokat pingált a lányom. Akármilyen kedves gesztus is volt ez tőle, sajnos a szívecskés látvány csak a szívem melengette, a lábam nem annyira.

Aztán úgy dél körül, ismét autóba kellett üljek.
Akkor már, hétágra sütött a nap, jól előmelegítve az autó belsejét. A Nap felé emeltem az arcom és percekig élveztem ahogy az őszi napsugarak simogatták a bőröm. Ilyen ez a kora ősz. Reggel még dideregsz, délután meg élvezed az őszi napsütést. Ilyenkor az emberek egyrésze már zárt cipőben, pulóverben, vagy egy kis kabátkában rohangál, a másik része meg nem képes lerakni a szandit és a spagetti pántos pólót. Tudom, nem mindig szerencsés, hogy én a második csoportba tartozom, de, ma kifejezetten jól jött ez az agyi defektem, mikor az elillanó kellemes meleg érzést felváltotta, a pesti dugóba araszolgató, “Mindjárt megdöglök a melegtől!” érzés.

Az ügy megoldása érdekében, kicsit játszadoztam az ablakokkal. Ahol lehetett, igyekeztem lehúzni az összeset, egy kis hűs szellőért könyörögve. Az autópályán meg, nagyon gyorsan igyekeztem felhúzni mind, mert, nem volt túl kellemes úgy vezetni százhússzal, hogy közben egy tornádóban kellett kapkodni, a kocsiban repkedő hivatos irataim után. Felhúzott ablak mellett viszont, a pokol tüzén vígan fődögélő szőke némbernek éreztem magam.

Nyáron sem volt ilyen rohadt melegem gondoltam, majd döntöttem! Klímázok, és vártam a megkönnyebbülést jelentő hideget. Kint 21,5 fok, bent meg…. 28??? Bassza meg! Reggel rajta hagytam a fűtést!

Beküldve:

Mássz át a kapun! De videózd le!

13.20. Pont kényelmesen beérek még a suliba a 6. óra végére a gyerekért.
Cipő, táska felkap, kocsikulcs megvan, de hol a lakáskulcs? Ja, azt a kocsiban hagytam. A kocsi meg kint áll a kapu előtt. Na nem baj! Csak nem zárta be a kaput a párom, mikor elment? Ja, de!

Pánik.
Bent ragadtam a házban. Mi legyen?
Telefon. Köszönés helyett egy kis kultúra: Basszamegmiértzártadbeakaput? Utána jön a mentő kérdés – Hol vagy?
– Tökölön.
– Remek! Tököl-Érd 1 óra. Nekem van 15 percem megoldani a problémát. Ötlet?
– Mássz át a kapun! De videózd le!

2 m magas vaskapu beton kerítéssel. Nem kihívás pókembernek.

Felrángattam a fém létrát a mélygarázsból, át a lakáson, ki a teraszra, onnan a kapuhoz, majd felmértem a terepet.
Belül a kapun van keresztben egy vasrúd, ha arra felmászok, átemelem a létrát, leteszem azt a kapun kívülre, akkor simán csak le kell másznom rajta a kapu tetejéről.

Király vagyok!

Felmásztam a kapura, emeltem a létrát, mikor eszembe jutott, a kocsikulcsot a táskámban hagytam a teraszon. Létra vissza. Lemásztam. Kocsikulcs be a zsebembe.
Újra felmásztam, emelem a létrát, mikor a kocsikulcs kiesik a zsebemből. Létra vissza. Lemásztam. Kocsikulcs fel, zsebbe rak, cipzár be.
Ismét felmásztam a kapura, egyik kezemmel veszettül kapaszkodtam, másik kezemmel mint Toldi Miklós, mikor megkérdezik tőle: “Melyik út megyen itt Budára?” tartottam a létrát egyenesen Buda felé, majd átemeltem, és a kocsitól 5 centire levágtam a földre.
Közben néhány elhaladó autós gyanúsan méregetett, de én határozottan másztam tovább. Nem volt mitől tartanom. Szerintem tisztán látszott rajtam, hogy nem tolvaj vagyok, hanem idióta.

Néhány karcolással, és kurvanénikéjével megúsztam. Kulcsot megkaparintottam. Gyerekért beértem. Végülis minden jórafordult mint a mesében, de azért visszapörgetve az eseményeket, lehet egyszerűbb lett volna megkérdezni a szomszédot, hogy ha átadom neki a kocsikulcsot a kerítésen, kiveszi a lakáskulcsom, és kinyitja nekem a kaput?