Mikor a lányommal terhes voltam és még csak álmodoztam arról, hogy fog kinézni, igyekeztem egy két dolgot előre tisztázni azzal a valakivel (nevezzük most jóistennek), aki felelőse lehet annak, mit öröklünk szüleinktől.
Szépen elosztottam külsőleg-belsőleg a gyerekőcöt. Kértem a mindenhatót, legyen olyan okos ez a gyerek, mint az anyja, kedves és simulékony, cserébe a külsejét örökölheti az apjától. Leginkább a kreol bőrére, a szép egyenes orrára és a pici fülére gondoltam, de semmiképp nem kérnénk a lábujjait.
Nahát, mikor megszületett az én tündérhercegnőm külsőre valóban tiszta apja volt, csak a bőre színét, az orrát és a füle méretét nem örökölte tőle, viszont a lábujjait igen. Azonkívül, tőle örökölte még az önfejűségét, makacsságát, egyenességét és kegyetlen őszinteségét is. Mondjuk lány, úgyhogy elvitathatatlan hasonlóságok is megtalálhatók kettőnk közt, de ez inkább csak, a nemi azonosságainkból adódik.
Ahogy teltek az évek, tisztába került a lányom, mit kitől örökölt. Hallja tőlem számtalanszor, “Ne legyél olyan, mint az apád!” és azt is, hogy, “Szép nagy fülei az intelligens, okos embereknek vannak.” meg hogy imádom az orrát, mert az, olyan helyes kis vidéki, mint az enyém.
Néhány napja egy fogalmazást kellett írni anyáról, ami a belső mellett a külsőre is kitért.
“Anya, átlagos magasságú, átlagos testlakatú. Ovális arca, zöld szeme és aranyos duda orra van. Haja szőkésbarna, füle egy kicsit eláll. Fehér a bőre.”
Azt hiszem, mindent ért…
