Van az a vicc, ha egy szőke nőt bezárnak egy tök üres szobába két vasgolyóval, akkor az egyiket elrontja, a másikat elveszti.
Na, így voltam én tegnap, a laborba szánt pisivel. Elrontottam.
Féléberkómában, hajnali 6-kor, segítettem a lányomnak összegyűjteni a reggeli első középsugarast. Már ez a művelet is önmagam paródiája volt, de annyira, hogy inkább le sem írom. Az akció elképzeléséhez legyen elég annyi, hogy a végén úgy éreztem, azonnal kezet kell mosom (de még hajat is). A baj csak az volt, hogy a kezemben maradt a pisis üveg, amit úgy töltöttem fel tiszta hideg vízzel a csap alatt kézmosás helyett, mint valami fogmosó poharat, ezzel tönkre is téve azt a drága, nehezen megszerzett és pótolhatatlan reggeli elsőt.
A lányom csak állt és nézett, azt hiszem nem hitt a szemének. Gyorsan próbáltam menteni a helyzetet egy “Biztos nincs több pisi benned?” kérdéssel, de az arckifejezésén tisztán látszott, nincs.
Végül csak annyit mondott: “Köszi Anya! Ma már nem kell többet segítened! Leülhetsz. Egyes.”
Mondjuk én ilyen szétszórt vagyok amióta csak az eszemet tudom, bár az kétségtelen, hog, ez az idővel, nem javul, hanem romlik.
Egyébkent nem csak a kor miatt van ez, hanem mert egyre több dolgot próbálunk kézben tartani és hát nem mindig megy.
Ez a felpörgött életvitel, ami ma van, nem segíti a koncentrálást, inkább csak egyre jobban szétesünk.
Sajnos rám is illik a fenti “szőke nős” mondás, és a korombeli barátnőimre is. De sajnos, csak mi nevetünk rajta, családtagjaink nem. Saját magamnak is fáj, hogy ügyes kezű ember létemre kétbalkezes lettem, nem hogy még a saját gyerekem is ledegradáljon miatta. Beszéltem erről egy fiatal ismerősömmel, akinek az anyukája ugyanannyi idős mint én, és ő is elismerte, hogy a legnehezebb látni a szülőn a visszafejlődést.