Lassan 13 éves. Roham léptékben szalad az idő. Mikor megszületett vártam, hogy nőjön. Aztán vártam, hogy legalább egy icipicit hagyjon békén. Ne kövessen a wc-re is, ne törje rám az ajtót fürdés közben, ne kelljen műanyag állatfigurákkal játszanom, miközben még azt is ő mondja meg, mit ugathatok kutyaként, és lehetőleg az esti altatásnál aludjon el hamarabb, mint én. Vagy a legjobb, ha már nem is kellek az esti altatáshoz, mert elalszik egyedül. Már rég eljött ez az idő. Meg az is mikor egy héten többször csapja rám az ajtót, mint nem. Az is itt van már, hogy akkor beszélgethetek vele, mikor neki is kedve van hozzám. Eljött a nagy szemforgatások, vállrángatások és sóhajtozások ideje és ezzel együtt, leginkább a tanácstalanság és tehetetlenség jött el hozzám egy kiskamasz személyében.
Szakirodalom szerint iyenkor a türelem az elvárható viselkedés egy anyától. De próbált már meg valaki állni egy felrobbanni készülő bomba mellett és türelemmel nézni azt? Ilyen csak a könyvekben van. A valóságban az ember mindenféle szánalmas próbálkozással igyekszik megakadályozni a robbanást, vagy ha már ég a konyha, oltja azt. Nem! Nem a tűzoltókat hívja először, hanem, hisz abban, hogy ennek a kis tűznek az eloltásához egyedül is elég.
Ő pedig puffog, csapkod, utál. Én türelemmel vagyok, aztán elszakad a cérna nálam is, már én is kiabálok, Ő sír, én próbálom menteni a helyzetet. Megölelni. Elhúzódik, hiszen én is bántottam az előbb szavakkal. Belül érzem a tehetetlenséget és némán üvöltök, SEGÍTSÉG! Senki nem mondta, hogy ez ilyen piszok nehéz!
Sírva megy iskolába. Én haza jövök. Megírom ezt a posztot. Kutakodok a neten, mit kell ilyenkor tenni. Azt írják, türelem, empátia, megértés. Haza jön. Folytatódik minden tovább. Este mellé fekszem. Úgy mint rég. Mikor még együtt aludtunk el. Érzem, ahogy megnyugszik, hallom egyenletes szuszogasat, elalszik a karjaimban. Megnyugszom én is.
Reggel pedig kezdődik minden elölről.